1.Bejegyzés

Kezdetek, Kezdete.

"Őrizd meg az emlékezetedben az életed hátralévő részére azokat a jó dolgokat, melyek a nehézségekből születtek. Ezek bizonyítják képességeidet, és önbizalmat adnak bármilyen nehézséggel szemben."

(Paolo Coelho)

Lámpák az út mentén, körülötted szántóföld, vagy esetleg egy erdő, de mindenképpen csönd, és sötét. Ebben a csöndben a legapróbb zajok is felerősödnek. Nem tudod eldönteni, hogy mindez szép, vagy félelmetes. Azt hiszem, hogy mindkettő egyszerre. Ilyenkor találkozik a modern világ, és a természet, majd a magány fogalma új értelmet nyer... Egy olyan magány vesz ekkor körül, ami egyszerre nyomaszt, és elvarázsol. Mintha egy másik világban lennél, távol a tömegtől, a zajtól. Ahogy körülvesz az éjszaka, átölel, és biztonságot ad.A távolban egy autó közeledik. Egy pillanatra megvilágítja az utat, majd elsuhan melletted, és eltűnik, elnyeli az éjszaka sötétje. Így van ez az életünkben is...Tartok valahova. Egy városba. Ott emberek vesznek majd körül, de ismét csak magányos leszek, és ez a magány sokkal nyomasztóbb az éjjeli országút magányánál. Szeretem az országutak fényeit. A lámpákat, amik végigkísérik az utamat, biztosítják a fényt, és mutatják az irányt, hogy ne tévedjek el. Az autók, mint emberek, akik elsuhannak melletted életed során, mind csak egy pillanat... Ami állandó, az csak az utat szegélyező lámpák fénye... Követed, és tudod, segítségével egyszer majd célba érsz.Előttem, messze a távolban apró fények jelennek meg. Házak. Elképzelem bennük az embereket. Ahogy élik az életüket. Talán boldogok, talán nem. Talán egy család lakik ott gyerekekkel, talán egy idős ember, aki egy leélt élet után egyedül várja a halált. Vajon mire gondolhatnak? Ha kinéznek az ablakon, mit mond nekik ez az éjszaka? Felnézek az égre. Fölöttem ragyognak a csillagok. Eszembe jutnak róluk Exupery sorai:

"Nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét."

Lehet, hogy igaz... Talán... Igen, biztosan az... Folytatom utamat az éjszakában. Mögöttem egy város, amit már elhagytam. Nem ismerem az utat ahova tartok, nem ismerek senkit, nem akartam elköltözni.. csak apám egy jobb állást kapott egy Boston nevű kisebb városban.A kert városi részen vettünk egy társas házat annak érdekében ,hogy én legalább nem leszek egyedül.Csak itt egy a rossz nem ismerek senkit , bár nem lesz nehéz beolvadni remélem...
(4. órával késöbb)

-Megérkeztünk!-Apám hangja hallatszott amint lerakta a telefonját.Aztán a táskájába süllyesztette a műszert oda hajolt édesanyámhoz és szájon puszilta.
-Rendben - mondtam mosollyal a számon.Bár nem annyira örültem ..
-Na meglátod remek dolgod lesz itt.A szomszédba két majdnem te korosztályú lány lakik.-nyugtatott anyám mert ő látta a szememben az idegességet.
-A szomszédok nagyon kedvesek-mondta testvérem Emma.El is felejtettem két testvérem van. egyik Emma másik Nicola.Viszonylag jóban vagyunk de nem tudni mit hoz a jövő.
-Na nyugi.Fel a fejjel.-Mondta nagyobbik testvérem Nicola.
-Tudom,tudom.. csak olyan furcsa..hogy ismeretlenekkel egy házban lakunk.És ha az a "két lány" nem fognak kedvelni mit fogok csinálni nézem apával és veled meccseket?-Kérdeztem jó nagy hangsúlyt vetve a "meccsre" szóra.
-Nyugi biztos be tudsz illeszkedni az a lényeg legyél kedves.-mondta édesanyám.
-Jó,jó az első benyomás a legeslegfontosabb.-Szóltam fog hegyről.
-Pontosan húgocskám.-Mondta vidáman Nicola.Jól szórakozott azon menyire ideges vagyok.